Amikor a férfi megszólított gyorsan odasiettem hozzá, és visszaültem mellé.
- Igen? Itt vagyok… -halványan rámosolyogtam. – Szüksége van valamire? Ne hozza egy kis vizet? Várjon… -felálltam az ágyról és sietős léptekkel odamentem a szoba másik végében lévő tölgyfakomódhoz. A rajta lévő kristálykancsóból töltöttem ki egy pohár vizet neki, majd azzal a kezembe tértem vissza hozzá. Óvatosan leültem mellé az ágyra, hogy ne löttyintsem ki a benne lévő vizet.
- Igyon egy kicsit jót fog tenni. És nem megy innen sehova. Ilyen állapotban biztosan nem. –magyaráztam neki lágy hangon. A szabad kezemmel megemeltem a fejét és segítettem neki inni. Miután kiitta a pohár tartalmát, letettem az éjjeliszekrényre.
- Emlékszik valamire abból, ami Önnel történt? Balesetet szenvedett? Vagy…megtámadták? Mi történt? –kérdezgettem őt, mert valóban kíváncsi voltam rá, mitől került ilyen rossz állapotba.
Most tűnt csak fel, hogy a homloka gyöngyözik az izzadságtól. Ismételten felálltam az ágyról és bementem a fürdőszobámba. Kerestem egy tiszta anyagot, amit bevizeztem neki, és azzal együtt tértem vissza hozzá. A homlokára tettem a hideg anyagot és leötöltem a homlokát.
- Így jobb? –kérdeztem halkan, miközben kedvesen rámosolyogtam. – Tudja…egy kissé megijesztett ott kint. Azt hittem, hogy meghalt vagy valami… -sóhajtottam egyet, majd fordítottam a ruhadarabon, hogy ismét hideg rész érintse a bőrét.
- Tényleg nem kell félnie. Itt maradhat. Én átmegyek a szomszédos szobába. Senki sem fogja Önt zavarni a pihenésbe, és ha jobban lesz akkor elmegy. Na mit szól ehhez? –elvettem a homlokától a rongyot, és azt markolászva ejtettem az ölembe.
- John! –kiáltottam ki a szobából. Sejtettem, hogy nincs messze, és nem is tévedtem. A férfi pillanatokon belül be is robogott a szobába. Odahajoltam az éjjeliszekrényhez, és átnyújtottam neki a receptet.
- Ezt váltsa ki kérem. –a férfi biccentett egyet, majd egy kicsit meghajolva elhagyta a helyiséget. visszafordultam a férfi felé. – Ettől biztosan jobban lesz majd. Öhm…megtudhatnám a nevét? –kérdeztem tőle mosolyogva.

Miután megszólította a nőt, tekintetével végig követte annak mozdulatait, ahogy közelített felé, és csak most volt ideje úgy igazán szemügyre venni őt. ~ Bájos, kissé visszafogottnak tűnik.~ Egy szót sem szólt, míg a nő oda nem ért mellé.
- Nem, igazán kedves, de tényleg nincs szükségem semmire. - Kis mosoly ült ki az arcára, ahogy végig nézett a nő arcán. Valamelyest sikerült megnyugodnia, és már a hangok sem kísértették őt.
- Andee..- Hiába szólt a nőnek, ő jóval gyorsabb volt, Marcus pedig semmit nem tudott tenni az ellen, hogy a nő kiélje gondoskodó énjét. Ez valamennyire még imponált is neki, hisz az elmúlt időszakban senki sem mutatott felé törődést, és talán egész életében nem tapasztalt ilyesfajta gondoskodást. Határozott szavaira Marcus elvette a pohár vizet, és inkább visszahúzódott az ágyra. Kortyolt a pohárból, majd visszanyújtotta azt.
- Ön nagyon kedves, nem tudom, hogyan hálálhatnám meg. - Őszintén mondta, és egy ideig a nő szemeibe nézett, de hirtelen olyan képek villantak be az elméjébe, amire egyáltalán nem vágyakozott, ezért gyorsan el is fordította fejét az ablakok irányába. ~ Nem tudsz elnyomni, úgysem tudsz. Miért nem esel neki?..~ Ismét kiverte a víz, egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd a negatív gondolatai is távoztak, fellélegezhetett.
- Autóval mentem az úton, hirtelen felbukkant egy állat, talán szarvas volt, nem tudom..Én csak fékeztem, az autóm megcsúszott , fának csapódtam. - Körvonalakban elmesélte, csak azt nem fűzte hozzá, hogy egy negyed óra kimaradt az emlékeiből, és fogalma sem volt arról, hogyan került az erdőbe, egy véres feszítővassal a kezében. A nő közben ismét jött és ment, Marcus tényleg nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, de kezdte úgy érezni, hogy itt valóban biztonságban van.
- Nem akartam megijeszteni ,én csak segítségre szorultam. - Hallgatva a nőt rájött, hogy egész kedves lélek, semmi ártalmasat nem tapasztalt eddig. Mikor a nő felajánlotta, hogy akár ott is aludhat, mosoly futott az arcára, majd megérintette a nő kezét.
- Köszönöm Andee, maga egy remek nő. - Egy pillanatra mélyen belenézett a szemeibe, majd kezét simogatóan húzta el a másikéról.
- Marcus vagyok, elnézést, szívesen beszélgetnék, de nem érzem jól magam. Kicsit pihennék, ha nem gond. - Halvány mosolyt küldött a nő felé, majd lejjebb csúszott az ágyban és várta, hogy a nő távozzon. Csak azután aludt el...

Míg Marcus elaludt, addig Dee akár át is nézhette a férfi tárcáját, amiben egy névjegyet találhatott, melyen ez állt: Marcus Mayers - pszichológus. Cím, telefonszám.

- Nem kell sehogy sem. Ez természetes, hogy segítek, ahol tudok. –halványan elmosolyodtam. Sosem voltam az a fajta, aki azért segít másokon, hogy a másik valamiféle ellenszolgáltatást adjon. Ez többnyire inkább velem fordult elő. A Black Lightban rengetegszer volt, hogy férfiak kínálgatták undorító módon a vérüket cserébe egy kis szexért. Még a hideg is kirázott ezektől a gondolattól. Ha el is fogadtam volna bármiféle szolgáltatást, akkor lényegében olyan lennék, mint egy prostituált, csak azzal a különbséggel, hogy nem pénzt kapok, hanem vért.
A gondolataim egy pillanat alatt visszaröppentek a valóságba, amikor a férfi beszélni kezdett. Elhúztam a számat, és folytattam, azt amit elkezdtem.
- Akkor nem tévedtem. Sajnálom… - mondtam neki halkan, majd ismét rámosolyogtam.
Ahogy megérintette a kezem, lassan lenéztem és egy kissé még zavarba is jöttem, pedig gyakorlatilag semmit sem csinált. Jajj Dee ne legyél már ilyen gyerekes! Korholtam le magam, s mikor elhúzta a tenyerét az enyémről teljesen elvörösűlt arccal ejtetem az ölembe.
- Nem vagyok az. Attól még, hogy segítek nem vagyok „remek”. –halkan felnevettem és zavartan a fülem mögé tűrtem egy pár kósza tincset. Amikor finoman elküldött bólintottam egyet, és felálltam az ágyról. A világért sem akartam zavarni, hiszen tényleg rosszul festett. Nagyon reméltem, hogy John hamar visszajön a gyógyszerekkel és gyorsabban felépülhet.
- Örvendtem Marcus. Ha szüksége van valamire csak kiáltson egyet, itt leszek a szomszéd szobában. –megigazítottam az ágyneműjét, majd kimentem a szobámból. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót sóhajtottam egyet, és átmentem a másik helyiségbe. Lefeküdtem én is az ágyra, és bámulni kezdtem a plafont. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy beteget kell majd ápolnom, de egyáltalán nem bántam. Sőt még szinte élveztem is. Mialatt ezen agyaltam, behunytam a szemem és lassan el is nyomott az álom.

4 órával később…

Halk kopogásra ébredtem. Kábán kinyitottam a szemem és körbenéztem, és el kellett telnie pár pillanatra mire felfogtam hol is vagyok. Gyorsan felálltam és odaszaladtam az ajtóhoz, mert lehet, hogy Marcus az, azonban amikor kitártam, csak az egyik szobalányt pillantottam meg.
- Kisasszony, John meghozta a gyógyszereket. Önnek adjam, vagy vigyem be a vendégének? –kérdezte udvariasan a nő. Odanyúltam a zacskóért, és belekukkantottam.
- Majd én beviszem neki. Köszönöm, most elmehet… - ezzel én is megindultam Marcus ideiglenes szobája felé. Halkan benyitottam, és láttam, hogy még alszik. Éppen le akartam tenni az éjjeliszekrényre a gyógyszereket, amikor észrevettem valamit a földön. Lehajoltam érte, és a felvont szemöldökkel vizsgáltam meg. Kíváncsiságom megint nagyobb hajtóerő volt az eszemnél, így belenyúlva kivettem belőle egy névjegykártyát.
- Hmm…szóval pszichológus.. –motyogtam magamba, és a kártyák közül elvettem egyet. Ki tudja mikor lesz rá szükségem. Legalább nem valami elmebeteget mentettem meg.
Beharaptam az alsó ajkam, végül pedig hirtelen felindulásból felkaptam a telefont és tárcsázni kezdtem az otthoni számát. A telefonnal a fülemen bementem a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót. Hallottam, hogy kicseng viszont valamiért mégsem vette fel senki. Megnéztem, hogy jó számot tárcsáztam-e, majd még egyszer megpróbáltam, de ezúttal sem jártam szerencsével. Halkan visszamentem a szobába és visszatettem a telefont a helyére. Egy kissé furcsának találtam, hogy hajnali 2-kor senki sincs otthon. Vajon egyedül él?

Nyugodtan aludt el, annak tudatában , hogy jó helyre került, ez nem egy kórház, ahol kísérletezni akarnak rajta, nem egy olyan hely, ahová bezárhatják és tesztelhetnek rajta különféle szereket és eszközöket. Ez csak egy jó illatú, tiszta és kellemes szoba, egy olyan hely, ahol jól érzi magát az ember. Fájdalmai az álommal együtt múltak, annyira kimerült, hogy szüksége volt erre a pihenésre. Ám annak ellenére, hogy nyugodt volt, mindig is felfigyelt a neszezésekre, s ezek most sem kerülték el a figyelmét. Ahogy lassan kinyitotta a szemeit, már csak azt láttam, hogy egy kártya van a kezében, s egy telefonnal vonul a fürdőszobába. ~ Ő is közéjük tartozik! Egy azok közül, ne hagyd, hogy a kezükre adjon, fojtsd meg! ~ Ismét előtörtek belőle azok az ösztönzők , melyeket egyébként mindig is próbált elnyomni magában. Most azonban nem tudta, féltette az életét, most nem ő irányított, hanem valami beteges gondolat, ami még fiatal korában alakult ki. Az üldözési mániáját sohasem tudta leküzdeni, s úgy tűnt, hogy ez miatt hamarosan újabb áldozata lesz Marcusnak. A férfi kimászott az ágyból, kicsit még szédült és a bordái is fájtak, de az orvos szerencsére elég erős kötésekkel látta el a sérüléseit. Mezítláb, nesztelenül lépkedett a fürdőszoba ajtóhoz, azonban hiába próbált hallgatózni , nem jutott el füléig az, hogy a nő kivel beszélt. ~ Öld meg, ha kijön!~ - De miért? Segített...- ~ Most pedig a kezükre ad, ne légy ostoba!~ Vívódott önmagával, mikor meglátta, hogy mozdul a kilincs, egy lélegzet nélkül préselődött a falhoz és meg sem mozdult. Látta, ahogy a nő kisétál, és visszateszi a telefont, így most már talán azt is észrevette, hogy Marcus már nincs az ágyában. Marcus nesztelenül lépkedett a nő mögé és megfogta azt a karját, amivel korábban a telefont tartotta.
- Kit hívott és miért nyúlkált a holmijaim között?- Normál hangnemben kérdezősködött, de tekintete űzött vadként tombolt, nehezen tudta visszatartani önmagát, s azt, hogy ne essen neki a nőnek.